Állam leszegve szemeztem mai ellenfelemmel, az egyik új fiúval, aki alig egy hónapja csatlakozott az egyesülethez, így ténylegesen újoncnak számított. Egy ideje már figyeltem, ahogy az Edző megtanítja neki az alapokat és hamar feltűnt, hogy van benne potencia, nem is kevés. Mintha ösztönből tudta volna, mit hogyan csináljon, az is megfordult a fejemben, hogy talán a vérében van, így megkértem, hogy ma edzzen velem. Először kissé megszeppentnek tűnt, azzal próbált kibújni a felelősség alól, hogy én már leigazolt boxoló vagyok, míg Ő csak hetente kétszer lejár a terembe hobbiból, azonban megmakacsoltam magam, és addig növeltem az egóját bókokkal arról, hogy milyen tehetséges, míg meg nem adta magát. Attól kezdve magabiztosnak tűnt, egészen eddig a pillanatig. Tarra nyírt koponyáján verejtékcseppek csillogtak, pedig még el se keztük a menetet, ádámcsutkája őrülten járt fel-le, ahogy próbálta lenyelni a szájában gyülekedett nyálát izgalomtól kiszáradt torkán. Ajkaim féloldalas mosolyra húzódtak, igazán szórakoztatott mennyire átjárja az ideg minden porcikáját.
Sokan megkérdőjelezték, hogy a nagy szezonnyitó meccsem előtti utolsó edzésem egy újonccal akarom tölteni, de én csak leintettem Őket mondván, tudom mit teszek. Egyrészt tudtam gyakorolni a támadást, ha már védekezésre nem igazán lesz szükségem, másrészt pedig ennek a fiúnak mindenképp kellett egy löket, egy olyan tapasztalat, mely elindítja azon az úton, ahol maximálisan kihasználhatja a tehetségét. Azok után, hogy ilyen könnyen ráérzett a boxra nem szabad holmi hobbiként folytatnia.
Oldalra sandítottam az Edzőre, aki bólintott egyet, mire mindketten kezeink magunk elé emeltük. A fiú jóval magasabb volt nálam, szikár testalkatú, sötét bőrű, olyan akivel egy velem egykorú lány nem szívesen lépne kapcsolatban a szó egyik értelmében sem. Lehet pont ezért választotta ezt a sportot; szeretett volna kicsit több lenni, mint egy fiú, akit mindenki kerül. Néha láttam az iskolában, egyedül üldögélt az egyik asztalnál és mindig az édesanyja által csomagolt szendvicsét ette, miközben a telefonján játszott valamilyen stratégiai játékkal. Milyen kár azokért a nagy barna szemekért, hogy ilyen módon tönkreteszi őket - gondoltam.
Megszólalt a menet kezdetét jelző csengő, mire azonnal visszatértem a földre, gondolataim tengeréből és minden kis sejtemmel rákoncentráltam a küzdelemre. Gyorsan mozogtam, apró, de erős ütésekkel támadtam, igyekeztem jobban rámenni a technikára. Ellenfelem hősiesen tűrte a sorozatot, melyet rázúdítottam, néha bepróbálkozott az ellentámadással, de minden alkalommal már jóval azelőtt kitértem ökle elől, hogy az akár csak a közelembe kerülhetett volna. Egyre jobban fáradt, hangosan szedte a levegőt eltátott ajkain keresztül, tekintete folyton kezeim és lábfejeim között cikázott, így próbálta meg felmérni, mi lesz a következő lépésem. Ez egy okos húzás volt, sosem szabadott elfelejteni, hogy mennyire fontos az ellenfél kiismerése, azonban az már kevésbé volt szerencsés döntés, hogy ennyire feltűnően tette. A menet továbbra is úgy alakult ahogy arra számítottam, egy ütése sem ért célba, viszont egészen jól védekezett, így számomra is nagyobb kihívásnak bizonyult, mint ahogy azt egy újonc általában tette volna. A csengő ismételt megszólalása után mindketten azonnal leálltunk, majd lihegve kezet fogtunk. Míg úgy tűnt, Ő még teljesen rögtönzött meccsünk hatása alatt áll - legalább is letaglózott arckifejezése erre engedett következtetni -, az én ajkaim elégedett mosolyra görbültek.
- Jó voltál - biztattam, megveregetve a verejtéktől fényes, csupasz vállát, mire eddig bizonytalansággal és döbbenettel teli íriszei felcsillantak. Nem igazán szándékoztam tovább társalogni vele, így mivel már láttam, hogy szólásra nyitja ajkait gyorsan sarkon fordultam, és elindultam az Edző felé, aki a ring szélén kapaszkodott a kötélbe, majd lassú tapsolásba kezdett, mikor odaértem hozzá.
- Sose volt még ilyen jó - mondta és a ring közepén bandázsát tekerő fiú felé intett fejével. - Szép volt Jess. Jók voltak a bal egyeneseid, holnap tarolni fogsz.
Mosolyom kiszélesedett, miközben elkezdtem levenni a kesztyűim. - Kösz, Marek.
- De reggel te nyitod a boltot, szóval nyomás haza, és aludd ki magad - komolyodott el, mire nekem is lehervadt a boldog görbe arcomról. Bólintottam egyet, majd hetykén szalutáltam, és a köteleket szétfeszítve kimásztam a ringből.
Marek Young, az egykori országos boxbajnok kilenc éves koromban vett szárnyai alá, miután az Apám felkereste, és megkérte, hogy legyen a mentorom. Marek - régi ismertségüknek köszönhetően - rögtön igent mondott, és attól a pillanattól kezdve a boxnak éltem. Ha tehettem, minden szabadidőm az edzőteremben töltöttem, sőt még az Edző sportboltjában is vállaltam részmunkaidős állást, hogy ezáltal is tiszteleghessek a sportág előtt és kifejezhessem rajongásom. Az, hogy ezáltal a zsebpénzem duplájára gyarapodott, mindössze másodlagos volt.
Az öltözőbe siettem, majd miután megpillantottam a falon lévő órát, és realizálódott bennem, hogy már ennyi az idő, őrült kapkodásba kezdtem. Kesztyűimet és bandázsom bedobáltam a táskámba, ezeket pedig összegyűrt ruháim követték, már arra sem volt időm, hogy átöltözzek, így csak a bőrdzsekim kaptam magamra és már rohantam is a kijárat felé. Futólagosan intettem Mareknek, aki szórakozottan biccentett elköszönésképp, de ezt már csak a szemem sarkából kaptam el, miközben kiszaladtam a kissé már rozsdás vasajtón.
- Na végre!
Apa a kocsijának dőlve pillantott fel karórájáról, melyet biztos voltam, hogy legalább fél percenként leellenőrzött, és magában szitkozódott, amiért még mindig nem jöttem. Tisztában voltam vele, hogy több mint negyed órát késtem, de azzal is, hogy Apa dühének nagyobb a füstje, mint a lángja; sosem bánta, mikor boxszal töltöttem az időm, sőt még büszke is volt rám, amiért ilyen módon vezetem le a felesleges energiámat, melyben, akár minden más tinédzser - legalább is szerinte -, nem szűkölködtem.
- Bocsi Apa, kicsit elhúzódott a dolog - szabadkoztam, majd odasiettem hozzá, és lábujjhegyre állva egy puszit nyomtam arcára. Eddig szigorú arckifejezése, melyet eltökélten próbált megtartani, ellágyult, egyik karjával magához ölelt, és ajkait összekötött tincseimre nyomta.
- Semmi baj, de mostmár szállj be, Anyádék otthon várnak minket a vacsorával.
Megkerülte a kocsit, miközben behuppantam az anyósülésre, majd Ő is beszállt és beindította a motort, mely nagy zörejjel azonnal életre kelt. Út közben nem igazán beszéltünk, de ez egyáltalán nem volt az a gyakran előforduló kínos csend, sokkal inkább a megnyugtató fajta; mindketten fáradtak voltunk, akárcsak általában, mikor értem jött az ilyen késő esti edzések után. Egész nap dolgozott, én pedig suliból egyenesen az edzőterembe mentem, így nem is volt meglepő, hogy jól esett egy kis csend.
- Minden rendben volt az iskolában? - szólalt meg Apa, mikor megálltunk a piros lámpánál. Elengedte a kormányt egy pillanat erejéig, hogy feltűrje ing ujjait, mire tetkói, melyek örök fiatalon tartották, kivillantak. Nem sokat változott ahhoz a kölyökképú fiúhoz képest, akit a régi képein láttam; homlokán elmélyültek a ráncok, és apró szarkalábak is megjelentek a szeme körül, azonban az a csibészes mosolya, melybe Anya annak idején beleszeretett megmaradt.
- Persze.
- Ez nem volt túl meggyőző - pillantott oldalra rám, szemeit összeszűkítve, mintha így belém láthatna és kiszedhetné belőlem az igazságot. Halkan felnevettem, majd fejem a támlának döntöttem.
- Tényleg. Úgy tűnik a szerencsétlenségi sorozatom is véget ért, ma nem én feleltem matematikából - meséltem kissé lelkesebben, mire láttam, hogy megnyugszik és eddig az aggodalomtól befeszült állkapcsa is elenged.
- Nem is értem, hogy nem megy pont a matematika, mikor az Édesanyád matek tanár - ingatta meg a fejét, kezeit ismét a kormányra helyezve. A kocsisor végre megindult előttünk, így Apa is a gázpedálra taposott, amit teljesen megértettem, hiszen én is alig vártam már, hogy hazaérjünk.
- Nem is értem, hogy nem üldözök még gyilkosokat, mikor az Apám FBI ügynök - dünnyögtem, épp olyan hangosan, hogy még hallja, de ne legyen túl tiszteletlen, miközben kihúztam a fekete gumit a hajamból. Egyik szemöldökét felvonta, majd mosolyát elfojtva felém nyúlt és összeborzolta a tincseim.
- Mondtam Abbynek, hogy a gyerekeknek nem kéne elmondani - mormogta immár vigyorogva, miközben lefordult a házunk felhajtójára, és leállította a motort. Apa sokáig állította, hogy egy reklámcégnél dolgozik, mindezt természetesen, hogy minket megóvjon, azonban egy pár éve elárulták Anyával nekem és Jamesnek, hogy ez csak egy alibi állás és valójában titkos ügynökként keresi a kenyerét. Nehéz volt megállni, hogy ne újságoljam el mindenkinek a hírt, miszerint az én Apám a legklasszabb szülő az egész világkerekségen, de kellően belém súlykolták a titok megtartásának fontosságát, így soha, még csak véletlenül sem csusszant ki a számon.
Kiszálltunk, majd Apa átkarolta a vállaim, így sétáltunk végig a díszkövekkel végigrakott kis ösvényen, mely egyenesen a házhoz vezetett. Egészen addig ölelt, míg be nem értünk a nappaliba, ahol aztán rám parancsolt, hogy vegyem le a bakancsom, mielőtt Anya észreveszi és szívrohamot kap a mocsok láttán, amit behordoztam magammal. Gyorsan kibújtam lábbelieimből, majd a kezembe vettem őket, és sietősen a lépcső felé indultam.
- Jess - szólt utánam Apa. Lemondóan megfordultam, így szembe találtam magam felvont szemöldökeivel és számonkérő tekintetével.
Vállat vontam. - Nem vagyok éhes.
- Izgulsz a holnap miatt?
- Ugyan kérlek - legyintettem nevetve, mire ajkai mosolyra rándultak. - Csak hosszú volt ez a nap.
Kinyújtotta felém a kezét, mire odasasszéztam hozzá, és tenyerébe csaptam, azonban elkapta a kézfejem, és azzal az erővel magához is húzott.
- A vacsorát akkor sem hagyhatod ki - kapott fel a vállára hangosan felnevetve, mire háta csapkodásába kezdtem, de természetesen Őt ez a legkevésbé sem érdekelte.
- Travis, az isten szerelmére, tedd le - hallottam meg Anya mosolygós hangját, miközben Apa becipelt a konyhába. Óvatosan lerakott az állandó helyemre az asztalnál, majd Anyához lépett és gyengéden megcsókolta.
- Szia Gal - duruzsolta egy széles, szerelmes görbével ajkain, mire halkan felsóhajtottam. Úgy éreztem, nekem sosem lesz részem ilyenben, engem senki sem fog édesen becézgetni, és annyi szeretettel elárasztani, mint ahogy Apa teszi Anyát. Igaz a box mellett nem igazán volt időm reménytelen szerelmekre és fiúk utáni koslatásra, de így, hogy már pár hónappal elmúltam tizenhét, helyénvalónak éreztem, hogy elkezdjek foglalkozni a másik nemmel azon kívül, hogy a ringbe szállok velük. De természetesen Apának erről merőben más elképzelései voltak. Úgy tervezte, hogy egyetemig fiúk közelébe se megyek, és örült, hogy eddig minden úgy alakult, ahogy azt Ő szerette volna. Tisztában voltam vele, hogy ennek meg van a jó oldala is, hiszen ilyen fiatalon a sportág legnagyobbjai mellett emlegették a nevemet, és ezt nem érhettem volna el, ha nem koncentrálok rá száz százalékosan a boxra.
- Jess nem akart vacsorázni - bökött felém a fejével, mire Anya azonnal rám kapta aggodalmas tekintetét. Egy gyilkos pillantást küldtem Apa felé, aki csak tetettett megbánással elmosolyodott, és homlokát másik szülőm fejének döntötte. Néha gyerekesebb tudott lenni, mint az alig tíz éves öcsém, Joe, főleg mikor ilyen alattomos módon árulkodott Anyának, pedig pontosan tisztában volt vele, hogy hajlamos a dolgok túlreagálására.
- Baj van Kicsim?
- Nem - sóhajtottam fel, pilláim lehunyva egy pillanatra, majd egy mosolyt varázsoltam az arcomra, hogy ezzel is megnyugtassam. - Tényleg csak álmos vagyok.
- Ehetsz fenn a szobádban, ha szeretnél - mondta Anya gyengéden. Mindig megértett és tudta, mikor van az a pillanat, amikor tényleg szükségem van egy kis egyedüllétre.
Apa grimaszolt. - Ennyit a nevelésről.
Felálltam, kitúrtam a helyéről, és magamhoz öleltem Anyát.
- Köszönöm - suttogtam hálásan, majd átnyúltam a válla felett, megfogtam a tányérom, és miközben egy puszit küldtem nekik a levegőben, elindultam eredeti uticélom, a szobám felé. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, hogy minél hamarabb felérjek, kész megváltás volt lehuppanni az ágyamra és elterülni a matracon. A tányért, mely jól meg volt pakolva borsóval és valamilyen hússal, leraktam az éjjeliszekrényemre, tudtam, hogy úgysem fogok belőle enni, hiszen nem csak a fáradtság vette el az étvágyam; a táskám mélyén rejlő papírlap is erősen hozzájárult ahhoz, hogy az aggodalom kiszárítsa torkom és egy ökölnyi gumót képezzen gyomromból. Mikor azt mondtam Apának, hogy véget ért a szerencsétlenségi-sorozatom, kissé elferdítettem az igazságot. Bár ténylegesen megúsztam a felelést aznap, ez csak annak volt köszönhető, hogy a tanár kiosztotta a múltheti dolgozatom, mely azt hittem végre jól sikerült. Hát tévedtem.
Úgy méregettem a fekete hátizsákot, mintha átlátnék a viszonylag vastag anyagon, lelki szemeim előtt lebegett a fehér, szinte üres lap, rajta a hatalmas, bekarikázott egyessel. Úgy terveztem, hogy ez a jegy majd felviszi az átlagom, így megúszom az elkerülhetetlent, azonban nem így lett, és továbbra is bukásra álltam matematikából.
Tenyereim az arcomra tapasztottam. - Anya meg fog ölni - nyögtem fel.
- Miért is?
Azonnal felültem, közben szemeim pedig felpattantak a meglepettségtől, hiszen alig pár perce még teljesen egyedül voltam a szobában és azt ajtó nyitódását se hallottam. James a fehérre festett, kissé kopottas ajtókeretnek dőlt, és úgy fürkészte az íroasztalom felé felakasztott parafatáblát, mintha nem látta volna már legalább ezerszer. Szemeim forgattam, majd visszadőltem az ágyra.
- Matek - böktem ki, egy kis hallgatás után. Piercinggel átlőtt szemöldökeit felvonva pillantott rám, ezzel az arckifejezéssel kisértetiesen hasonlított Apára, és bár ez normál esetben biztosan megnevetetett volna, most még ez sem javított a kedvemen.
- Megint szívatott?
Megráztam a fejem, mire elindult felém, és leült az ágyam szélére, kezeit kapucnis pulcsija zsebeibe süllyesztve, majd kicsit összehúzta magát, így gyűjteményéből - ahogy Ő nevezte a testét borító tinta tömeget - egyedül a nyakát díszítő tetkói látszódtak ki. Nem is értettem, hogyan bírta ki, hiszen köztudottan kedvenc időtöltései közé tartozott tetoválásai mutogatása. Egy éve, a tizenhatodik születésnapjára kapta élete első "tintapacáját" Trent bácsitól, és bár elég megosztó ötletnek számított a családban, James azonnal beleszeretett az effajta művészetbe és azóta már egész karját, sőt mellkasát is kivarratta.
- Akkor?
Alsó ajkát beszívva pillantott le rám, kíváncsi tekintetével méregetve várta válaszom.
- Bukásra állok - nevettem fel kínosan, éreztem, ahogy a vörösség elönti arcom. Feszült mosolyom azonnal lefelé görbült, lassan már a sírás szélén álltam, ahogy az évismétlés gondolata ismét elmémbe férkőzött. James nem nevetett ki, sőt még arca sem rezdült; ugyanolyan pókerarccal fürkészte íriszeim, mint eddig.
- Ha akarod, segíthetek - ajánlotta fel végül, mire belőlem akaratlanul ismét kitört nevetés.
- De hát kettesre állsz!
Csibészesen elvigyorodott. - Jobb, mint a karó.
Ezzel sajnos nem tudtam vitába szállni, igaz sosem tanult, az esze meg volt hozzá, így egyedül a lustasága rontotta le jegyeit. Én természetesen akár egész éjjel is magolhattam volna, akkor se ment volna jobban a matematika, ami úgy éreztem lassan már nem csak számomra, de Anya számára is kezd kínossá válni. Ez volt az egyik oka annak, hogy nem mondtam el neki; nem akartam, hogy szégyellnie kelljen, vagy magában keresse a hibát, amiért nem adta át rendesen a tudását. Pedig Ő mindent megtett. Fejem oldalra billentve biggyesztettem le ajkaim, mire James megragadta a csuklómat és felhúzott ülőhelyzetbe.
- Ne aggódj Hugi, könnyen át fogsz menni év végén. A pokolba is, még van öt hónapod!
Izmos karjával magához ölelt, én pedig élveztem azt a rövidke pillanatot, míg olyanok voltunk, akár egy álom-testvérpár, akkor azonban elengedett, és a vállamba öklözve visszalökött a matracra. - Most pedig szedd össze magad, és holnap rúgd szét annak a csajnak a seggét!
Ajkaim széles mosolyra húzódtak, ikertestvéremnek köszönhetően a mai nap folyamán először úgy éreztem, fejem felett a viharfelhők eloszlani látszanak. Ő volt az egyetlen, aki legszomorúbb pillanataimban is képes volt mosolyt csalni az arcomra, ehhez pedig még csak meg sem kellett erőltetnie magát és ez a dolog fordítva is ugyanígy működött. Épp ezért, mi voltunk az élő bizonyítékai annak, hogy nem hiába tartják úgy; nincs erősebb, mint a Maddox testvérek közti kapcsolat.
- Jó voltál - biztattam, megveregetve a verejtéktől fényes, csupasz vállát, mire eddig bizonytalansággal és döbbenettel teli íriszei felcsillantak. Nem igazán szándékoztam tovább társalogni vele, így mivel már láttam, hogy szólásra nyitja ajkait gyorsan sarkon fordultam, és elindultam az Edző felé, aki a ring szélén kapaszkodott a kötélbe, majd lassú tapsolásba kezdett, mikor odaértem hozzá.
- Sose volt még ilyen jó - mondta és a ring közepén bandázsát tekerő fiú felé intett fejével. - Szép volt Jess. Jók voltak a bal egyeneseid, holnap tarolni fogsz.
Mosolyom kiszélesedett, miközben elkezdtem levenni a kesztyűim. - Kösz, Marek.
- De reggel te nyitod a boltot, szóval nyomás haza, és aludd ki magad - komolyodott el, mire nekem is lehervadt a boldog görbe arcomról. Bólintottam egyet, majd hetykén szalutáltam, és a köteleket szétfeszítve kimásztam a ringből.
Marek Young, az egykori országos boxbajnok kilenc éves koromban vett szárnyai alá, miután az Apám felkereste, és megkérte, hogy legyen a mentorom. Marek - régi ismertségüknek köszönhetően - rögtön igent mondott, és attól a pillanattól kezdve a boxnak éltem. Ha tehettem, minden szabadidőm az edzőteremben töltöttem, sőt még az Edző sportboltjában is vállaltam részmunkaidős állást, hogy ezáltal is tiszteleghessek a sportág előtt és kifejezhessem rajongásom. Az, hogy ezáltal a zsebpénzem duplájára gyarapodott, mindössze másodlagos volt.
Az öltözőbe siettem, majd miután megpillantottam a falon lévő órát, és realizálódott bennem, hogy már ennyi az idő, őrült kapkodásba kezdtem. Kesztyűimet és bandázsom bedobáltam a táskámba, ezeket pedig összegyűrt ruháim követték, már arra sem volt időm, hogy átöltözzek, így csak a bőrdzsekim kaptam magamra és már rohantam is a kijárat felé. Futólagosan intettem Mareknek, aki szórakozottan biccentett elköszönésképp, de ezt már csak a szemem sarkából kaptam el, miközben kiszaladtam a kissé már rozsdás vasajtón.
- Na végre!
Apa a kocsijának dőlve pillantott fel karórájáról, melyet biztos voltam, hogy legalább fél percenként leellenőrzött, és magában szitkozódott, amiért még mindig nem jöttem. Tisztában voltam vele, hogy több mint negyed órát késtem, de azzal is, hogy Apa dühének nagyobb a füstje, mint a lángja; sosem bánta, mikor boxszal töltöttem az időm, sőt még büszke is volt rám, amiért ilyen módon vezetem le a felesleges energiámat, melyben, akár minden más tinédzser - legalább is szerinte -, nem szűkölködtem.
- Bocsi Apa, kicsit elhúzódott a dolog - szabadkoztam, majd odasiettem hozzá, és lábujjhegyre állva egy puszit nyomtam arcára. Eddig szigorú arckifejezése, melyet eltökélten próbált megtartani, ellágyult, egyik karjával magához ölelt, és ajkait összekötött tincseimre nyomta.
- Semmi baj, de mostmár szállj be, Anyádék otthon várnak minket a vacsorával.
Megkerülte a kocsit, miközben behuppantam az anyósülésre, majd Ő is beszállt és beindította a motort, mely nagy zörejjel azonnal életre kelt. Út közben nem igazán beszéltünk, de ez egyáltalán nem volt az a gyakran előforduló kínos csend, sokkal inkább a megnyugtató fajta; mindketten fáradtak voltunk, akárcsak általában, mikor értem jött az ilyen késő esti edzések után. Egész nap dolgozott, én pedig suliból egyenesen az edzőterembe mentem, így nem is volt meglepő, hogy jól esett egy kis csend.
- Minden rendben volt az iskolában? - szólalt meg Apa, mikor megálltunk a piros lámpánál. Elengedte a kormányt egy pillanat erejéig, hogy feltűrje ing ujjait, mire tetkói, melyek örök fiatalon tartották, kivillantak. Nem sokat változott ahhoz a kölyökképú fiúhoz képest, akit a régi képein láttam; homlokán elmélyültek a ráncok, és apró szarkalábak is megjelentek a szeme körül, azonban az a csibészes mosolya, melybe Anya annak idején beleszeretett megmaradt.
- Persze.
- Ez nem volt túl meggyőző - pillantott oldalra rám, szemeit összeszűkítve, mintha így belém láthatna és kiszedhetné belőlem az igazságot. Halkan felnevettem, majd fejem a támlának döntöttem.
- Tényleg. Úgy tűnik a szerencsétlenségi sorozatom is véget ért, ma nem én feleltem matematikából - meséltem kissé lelkesebben, mire láttam, hogy megnyugszik és eddig az aggodalomtól befeszült állkapcsa is elenged.
- Nem is értem, hogy nem megy pont a matematika, mikor az Édesanyád matek tanár - ingatta meg a fejét, kezeit ismét a kormányra helyezve. A kocsisor végre megindult előttünk, így Apa is a gázpedálra taposott, amit teljesen megértettem, hiszen én is alig vártam már, hogy hazaérjünk.
- Nem is értem, hogy nem üldözök még gyilkosokat, mikor az Apám FBI ügynök - dünnyögtem, épp olyan hangosan, hogy még hallja, de ne legyen túl tiszteletlen, miközben kihúztam a fekete gumit a hajamból. Egyik szemöldökét felvonta, majd mosolyát elfojtva felém nyúlt és összeborzolta a tincseim.
- Mondtam Abbynek, hogy a gyerekeknek nem kéne elmondani - mormogta immár vigyorogva, miközben lefordult a házunk felhajtójára, és leállította a motort. Apa sokáig állította, hogy egy reklámcégnél dolgozik, mindezt természetesen, hogy minket megóvjon, azonban egy pár éve elárulták Anyával nekem és Jamesnek, hogy ez csak egy alibi állás és valójában titkos ügynökként keresi a kenyerét. Nehéz volt megállni, hogy ne újságoljam el mindenkinek a hírt, miszerint az én Apám a legklasszabb szülő az egész világkerekségen, de kellően belém súlykolták a titok megtartásának fontosságát, így soha, még csak véletlenül sem csusszant ki a számon.
Kiszálltunk, majd Apa átkarolta a vállaim, így sétáltunk végig a díszkövekkel végigrakott kis ösvényen, mely egyenesen a házhoz vezetett. Egészen addig ölelt, míg be nem értünk a nappaliba, ahol aztán rám parancsolt, hogy vegyem le a bakancsom, mielőtt Anya észreveszi és szívrohamot kap a mocsok láttán, amit behordoztam magammal. Gyorsan kibújtam lábbelieimből, majd a kezembe vettem őket, és sietősen a lépcső felé indultam.
- Jess - szólt utánam Apa. Lemondóan megfordultam, így szembe találtam magam felvont szemöldökeivel és számonkérő tekintetével.
Vállat vontam. - Nem vagyok éhes.
- Izgulsz a holnap miatt?
- Ugyan kérlek - legyintettem nevetve, mire ajkai mosolyra rándultak. - Csak hosszú volt ez a nap.
Kinyújtotta felém a kezét, mire odasasszéztam hozzá, és tenyerébe csaptam, azonban elkapta a kézfejem, és azzal az erővel magához is húzott.
- A vacsorát akkor sem hagyhatod ki - kapott fel a vállára hangosan felnevetve, mire háta csapkodásába kezdtem, de természetesen Őt ez a legkevésbé sem érdekelte.
- Travis, az isten szerelmére, tedd le - hallottam meg Anya mosolygós hangját, miközben Apa becipelt a konyhába. Óvatosan lerakott az állandó helyemre az asztalnál, majd Anyához lépett és gyengéden megcsókolta.
- Szia Gal - duruzsolta egy széles, szerelmes görbével ajkain, mire halkan felsóhajtottam. Úgy éreztem, nekem sosem lesz részem ilyenben, engem senki sem fog édesen becézgetni, és annyi szeretettel elárasztani, mint ahogy Apa teszi Anyát. Igaz a box mellett nem igazán volt időm reménytelen szerelmekre és fiúk utáni koslatásra, de így, hogy már pár hónappal elmúltam tizenhét, helyénvalónak éreztem, hogy elkezdjek foglalkozni a másik nemmel azon kívül, hogy a ringbe szállok velük. De természetesen Apának erről merőben más elképzelései voltak. Úgy tervezte, hogy egyetemig fiúk közelébe se megyek, és örült, hogy eddig minden úgy alakult, ahogy azt Ő szerette volna. Tisztában voltam vele, hogy ennek meg van a jó oldala is, hiszen ilyen fiatalon a sportág legnagyobbjai mellett emlegették a nevemet, és ezt nem érhettem volna el, ha nem koncentrálok rá száz százalékosan a boxra.
- Jess nem akart vacsorázni - bökött felém a fejével, mire Anya azonnal rám kapta aggodalmas tekintetét. Egy gyilkos pillantást küldtem Apa felé, aki csak tetettett megbánással elmosolyodott, és homlokát másik szülőm fejének döntötte. Néha gyerekesebb tudott lenni, mint az alig tíz éves öcsém, Joe, főleg mikor ilyen alattomos módon árulkodott Anyának, pedig pontosan tisztában volt vele, hogy hajlamos a dolgok túlreagálására.
- Baj van Kicsim?
- Nem - sóhajtottam fel, pilláim lehunyva egy pillanatra, majd egy mosolyt varázsoltam az arcomra, hogy ezzel is megnyugtassam. - Tényleg csak álmos vagyok.
- Ehetsz fenn a szobádban, ha szeretnél - mondta Anya gyengéden. Mindig megértett és tudta, mikor van az a pillanat, amikor tényleg szükségem van egy kis egyedüllétre.
Apa grimaszolt. - Ennyit a nevelésről.
Felálltam, kitúrtam a helyéről, és magamhoz öleltem Anyát.
- Köszönöm - suttogtam hálásan, majd átnyúltam a válla felett, megfogtam a tányérom, és miközben egy puszit küldtem nekik a levegőben, elindultam eredeti uticélom, a szobám felé. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, hogy minél hamarabb felérjek, kész megváltás volt lehuppanni az ágyamra és elterülni a matracon. A tányért, mely jól meg volt pakolva borsóval és valamilyen hússal, leraktam az éjjeliszekrényemre, tudtam, hogy úgysem fogok belőle enni, hiszen nem csak a fáradtság vette el az étvágyam; a táskám mélyén rejlő papírlap is erősen hozzájárult ahhoz, hogy az aggodalom kiszárítsa torkom és egy ökölnyi gumót képezzen gyomromból. Mikor azt mondtam Apának, hogy véget ért a szerencsétlenségi-sorozatom, kissé elferdítettem az igazságot. Bár ténylegesen megúsztam a felelést aznap, ez csak annak volt köszönhető, hogy a tanár kiosztotta a múltheti dolgozatom, mely azt hittem végre jól sikerült. Hát tévedtem.
Úgy méregettem a fekete hátizsákot, mintha átlátnék a viszonylag vastag anyagon, lelki szemeim előtt lebegett a fehér, szinte üres lap, rajta a hatalmas, bekarikázott egyessel. Úgy terveztem, hogy ez a jegy majd felviszi az átlagom, így megúszom az elkerülhetetlent, azonban nem így lett, és továbbra is bukásra álltam matematikából.
Tenyereim az arcomra tapasztottam. - Anya meg fog ölni - nyögtem fel.
- Miért is?
Azonnal felültem, közben szemeim pedig felpattantak a meglepettségtől, hiszen alig pár perce még teljesen egyedül voltam a szobában és azt ajtó nyitódását se hallottam. James a fehérre festett, kissé kopottas ajtókeretnek dőlt, és úgy fürkészte az íroasztalom felé felakasztott parafatáblát, mintha nem látta volna már legalább ezerszer. Szemeim forgattam, majd visszadőltem az ágyra.
- Matek - böktem ki, egy kis hallgatás után. Piercinggel átlőtt szemöldökeit felvonva pillantott rám, ezzel az arckifejezéssel kisértetiesen hasonlított Apára, és bár ez normál esetben biztosan megnevetetett volna, most még ez sem javított a kedvemen.
- Megint szívatott?
Megráztam a fejem, mire elindult felém, és leült az ágyam szélére, kezeit kapucnis pulcsija zsebeibe süllyesztve, majd kicsit összehúzta magát, így gyűjteményéből - ahogy Ő nevezte a testét borító tinta tömeget - egyedül a nyakát díszítő tetkói látszódtak ki. Nem is értettem, hogyan bírta ki, hiszen köztudottan kedvenc időtöltései közé tartozott tetoválásai mutogatása. Egy éve, a tizenhatodik születésnapjára kapta élete első "tintapacáját" Trent bácsitól, és bár elég megosztó ötletnek számított a családban, James azonnal beleszeretett az effajta művészetbe és azóta már egész karját, sőt mellkasát is kivarratta.
- Akkor?
Alsó ajkát beszívva pillantott le rám, kíváncsi tekintetével méregetve várta válaszom.
- Bukásra állok - nevettem fel kínosan, éreztem, ahogy a vörösség elönti arcom. Feszült mosolyom azonnal lefelé görbült, lassan már a sírás szélén álltam, ahogy az évismétlés gondolata ismét elmémbe férkőzött. James nem nevetett ki, sőt még arca sem rezdült; ugyanolyan pókerarccal fürkészte íriszeim, mint eddig.
- Ha akarod, segíthetek - ajánlotta fel végül, mire belőlem akaratlanul ismét kitört nevetés.
- De hát kettesre állsz!
Csibészesen elvigyorodott. - Jobb, mint a karó.
Ezzel sajnos nem tudtam vitába szállni, igaz sosem tanult, az esze meg volt hozzá, így egyedül a lustasága rontotta le jegyeit. Én természetesen akár egész éjjel is magolhattam volna, akkor se ment volna jobban a matematika, ami úgy éreztem lassan már nem csak számomra, de Anya számára is kezd kínossá válni. Ez volt az egyik oka annak, hogy nem mondtam el neki; nem akartam, hogy szégyellnie kelljen, vagy magában keresse a hibát, amiért nem adta át rendesen a tudását. Pedig Ő mindent megtett. Fejem oldalra billentve biggyesztettem le ajkaim, mire James megragadta a csuklómat és felhúzott ülőhelyzetbe.
- Ne aggódj Hugi, könnyen át fogsz menni év végén. A pokolba is, még van öt hónapod!
Izmos karjával magához ölelt, én pedig élveztem azt a rövidke pillanatot, míg olyanok voltunk, akár egy álom-testvérpár, akkor azonban elengedett, és a vállamba öklözve visszalökött a matracra. - Most pedig szedd össze magad, és holnap rúgd szét annak a csajnak a seggét!
Ajkaim széles mosolyra húzódtak, ikertestvéremnek köszönhetően a mai nap folyamán először úgy éreztem, fejem felett a viharfelhők eloszlani látszanak. Ő volt az egyetlen, aki legszomorúbb pillanataimban is képes volt mosolyt csalni az arcomra, ehhez pedig még csak meg sem kellett erőltetnie magát és ez a dolog fordítva is ugyanígy működött. Épp ezért, mi voltunk az élő bizonyítékai annak, hogy nem hiába tartják úgy; nincs erősebb, mint a Maddox testvérek közti kapcsolat.
Sziasztok!
Úgy érzem, egy kis magyarázattal tartozom, mi is ez pontosan. A történet Jamie McGuire - Gyönyörű Sorscsapás című regényének alternatív folytatása, a könyvben megismert szereplők gyermekeinek főszereplésével. Ugyan a cselekmény teljes mértékben az én fejemből pattant ki, óriási köszönettel tartozom az írónőnek, amiért megalkotta a Maddox-fivéreket és családjukat, kiket remélhetőleg sikerül hitelesen megformálnom, így a történetem alatt sem vesztik el alapvető személyiségjegyeiket. A fejezetek folyamán jó pár utalással találkozhattok a könyv eseményeire, de igyekszem úgy megformálni a történetet, hogy azok számára is élvezhető legyen, akik nem olvasták Jamie regényét, vagy esetleg nem nyerte el a tetszésüket. Köszönöm, hogy meglátogattátok blogom és szántatok időt az első rész elolvasására!
Elle
